Bizonyára neked is volt már részed benne. Az ünnep, az élet különleges pillanatainak megélése közben átélted te is az átsuhanó aggodalmat, hogy „vajon meddig tarthat a jó? Hiszen megérdemlem és mégis véget ér, vagy meg sem érdemlem a beteljesülés érzését?”

És akkor hirtelen, mint vajúdó asszonyra a fájdalom, ránk tör a baj. A teher amit nem választottunk, de adatik.

Van akinek „belülről” fakad: valamilyen emberi gyöngeség, mardosó szenvedély, szégyellnivaló hiány. Ezek a belső sebek úgy falják életerőnket, másokat is felmelegítő jókedvünket, reménységünket, mint ahogy a perzselő forróság ellankasztja a viruló virágokat, vagy az első komoly éjszakai fagyok a még félig zöld faleveleket. Amikor ennek a tehetetlen belső fásultságnak a kiváltó okait keressük, gyakran a szülőknél, nagyszülőknél is már gondokat okozó transzgenerációs mintázatokra bukkanunk. A kötődés gyökerei sérülékenyek.

Van, aki „kívülről” kapja: betegség, baleset, munkanélküliség, családtag elvesztése stb. által. Egy barátom lefotózta a téli hótömeg alatt görnyedező fenyőt. A fa sem elmenni, sem megalkudni nem tud, terhét pénzzel sem tudja enyhíteni. Kitartása méltóságteljes, tiszteletet parancsoló.

Próbáljuk mi is ezt tenni. Viktor E. Frankl, az Auschwitzot túlélő zsidó pszichiáter szerint a szenvedés emberhez méltó elviselése, ugyanazt az érzést szüli meg — „értékes vagy, jó, hogy vagy”, ugyanazt a beteljesülést adhatja, mint amelyet a maradandó alkotó hivatás vagy a meghitt, megtartó kapcsolatok ápolása jelenthet.

Hogy Isten miért engedi meg a szenvedést? — kínzó kérdés időnként mindannyiunkat meggyötör. Vajon igaz az, hogy ilyenkor van a legközelebb hozzánk Ő? Vajon igaz az, hogy mint aranyat a kohóban, az élet jellemünket, készségeinket nemesebbé égeti?

Egyedül szenvedni nehéz, talán az egyedül még kínzóbb, mint a szenvedés maga.

Amin változtatni lehet a fölösleges terhektől való szabadulásért, azt ne legyünk restek megtenni, de csendes, emberséges, reménykedő szívvel viseljük el mindazt, aminek a megváltoztatása nem a mi kezünkben van.